<-- Vissza a hírekhez

60 éves osztálytalálkozó

MI  HARMINCNYOLCAN 60 ÉVE, 1954-BEN FEJEZTÜK BE TANULMÁNYAINKAT A TÁTI RÓMAI KATOLIKUS ÁLTALÁNOS ISKOLÁBAN.

Adalékok a táti általános iskola történetéhez.

Dr. Szakmár János írása

Október 18-án tartottuk 60 éves iskolai találkozónkat. A szép napsütéses őszi délután a templom parkolójában találkozva köszöntöttük egymást. A meghitt ölelések és meleg kézfogások után autóinkkal a temetőbe indultunk, ahol virágcsokrokat és mécseseket helyeztünk el Kostyál János, Besey Sándor egykori iskolaigazgatók, Koch Róbert egykori iskolaszéki elnök plébános, és Kincses Józsefné született Hartmann Anna egykori tanítónőnk sírjaira.

A temető közepén lévő szálkás, nagy fakeresztre egy szép koszorú került, arra a 14 társunkra emlékezve, akik már nem lehettek velünk. A fényképen osztálytársaim feleségeikkel/férjeikkel közösen imádkoznak Besey Sándor sírja előtt…

2

Az imádságos főhajtások után a templomban tartott emlékmisére igyekeztünk Kardos Mihály plébános úr a szentmise keretében köszöntött bennünket. Az emlékmisén több elhunyt osztálytársunk hozzátartozója is részt vett. A szép, rendezett templomunkban bizonyára sokunknak jutottak eszébe életünk legjelesebb ünnepei.

Többségünket templomunkban tartották a keresztvíz alá. Itt voltunk elsőáldozók, itt bérmáltak bennünket, és a legtöbb társunk is e szép templomunkban részesült a házasság szentségében.

Gyermekkorunk ministráns évei, a szentkereszti búcsújáró processziók, az úrnapi sátordíszítések, a nagyböjti napok kislegényes kerepelő csapatai, a karácsonyi éjféli misék áhítata, a májusi és októberi litániák szép emlékei mind-mind előtolakodtak emlékezetemben.

A hét évtizedes emlékek az idő múlásával egyre fényesebbek lesznek, mert hitünk, lelkiségünk által szüleink, nagyszüleink, gyermekeink és unokáink révén kap folyamatosságot rövid földi életünk.

A szentmise után az iskolában folytatódott a programunk. Az összkomfortos iskolai ebédlő tágas, világos tiszta helyiségében összesen 26-an ültük körül a nagy fehér abroszos asztalt.  Természetesen velünk voltak osztálytársaink feleségei illetve férjei is. Az asztalra kerültek a saját készítésű sütemények és szendvicsek, a fiúk az italféleségekről gondoskodtak, Többek véleményével egyetértésben nem vendéglőt választottunk találkozónk helyéül, hanem egykori iskolánkat. Nem pincéres vacsorára vágytunk, hanem egymásra voltunk kíváncsiak. Derültséggel idéztük osztályunk nevesebb történeteit és részvéttel hallgattuk társaink életének szomorúbb eseményeit. Felidéztük egykori tanáraink fegyelmező és nevelő munkáját. Minden résztvevő osztálytársunk elmondta élete alakulásának rövid történetét. Góra Jóska és Szabó  Jóska nem tudtak eljönni a találkozóra, és levélben emlékeztek az együtt töltött 8 évre.

Pozsonyi Gabriella tanárnői alapossággal és szeretettel szólt szüleink áldásos munkájáról, akik egész életünkre szóló útravalóval ajándékoztak meg mindnyájunkat. Az ő szerető törődésükkel párosult tanítóink szakmai alapossága. Felidézte Besey Gyula tanárunk földrajzóráit, amelyek sokszor „5 perc névismeret” bevezetővel kezdődtek. (Országok, hegyek, folyók, tengerek városok neveit bemondva a falitérképen pálcával kellett mutatnunk azok helyét, vonulatát, határait.)

Többen szóltak átszenvedett betegségeikről, férjeik haláláról, az egyedüllét, számtalan nehézségéről. Volt, akit a szomorúság a hitében erősített meg volt, akit egykori iskolatársai, munkatársai szerető vigasztalása segített élete válságos időszakában. A gyermekek, unokák iránti rajongás, szeretet és büszkeség szinte minden társunk zárómondataiban megfogalmazódott. Nem volt ez dicsekvés ízű hetvenkedés. A példás szakmunkásokra és a több diplomás gyermekeikre egyformán büszkék voltak szüleik, akikkel én 8 évig együtt járhattam a táti iskolánkba. Volt valami emelkedett íve ezeknek a rögtönzött szerény történeteknek. Magam is csak a híres spártaiakról írt örökszép epigramma soraiba kapaszkodhattam. Az én nemzedékem is azt üzente, hogy „megcselekedtük, amit megkövetelt tőlünk a Haza”.

Örültünk, hogy Keil Stefi özvegye és Farkas Évi húga is eljöttek segédkezni a találkozónkra. Személyükben köztünk éreztük szeretteiket is, akik osztálytársaink voltak.

Fényképalbumok, egykori iskoláskönyvek és emlékkönyvek is előkerültek. Éva húga Farkasné, Magdi megőrizte és elhozta nővérének emlékkönyvét. A bimbózás korú, lány osztálytársaink az „élet tengeréről”, a „boldogság szigetéről”, a „rózsáról és töviséről” írtak szirupos, rímes sorokat. 1953-ban a bányában dolgozó édesapa ezt írta Éva emlékkönyvébe:”Bánya mélyén járok sokat./ Sötétben is tisztán látom/ Ártatlan kis arcotokat”.

Három lánygyermekének, Évának, Magdinak és Jutkának gyöngybetűs írással jegyezte le e szép vallomást a dolgos családfő.

Fazekas István esperes plébános úr Szent Pál leveléből a szeretet mindent átható erejéről írt Éva emlékkönyvébe. A beszédes idézet 1953-ban, egy szeretethiányos időszakban éppen olyan aktuális volt, mint napjaink egoista, vagyonokat halmozó világában..

1953 karácsonyának időszakában, dupla lapon egy piros betűs „Osztálytársaim” felirat alatt, Éva 31 osztálytársa saját kezűen, iskolásan kerekített szép betűkkel beírta nevét az emlékkönyvbe. Közülük 4 egykori fiú barátom már a temetőben nyugszik.

A találkozónkra hangolódva átlapoztam első iskolai bizonyítványunkat. Sárguló lapjainak bejegyzéseiből visszaköszönnek bennem egy rendezett, konszolidált világ ismérvei, majd később a totális politikai és gazdasági változások jegyei.

A tanulmányi értesítőnk belső borítója 14 pontba foglalóan sorolja a „katolikus gyermek életrendjét”. Íme ezekből egy csokorra való: „A katolikus gyermek minden reggel tisztán megmosakodik,haját, ruházatát gondosan rendbe hozza… az iskolába indulás előtt illedelmesen elköszön szüleitől és hozzátartozóitól… vasárnap és ünnepnapokon társaival együtt templomba megy… a tanteremben, az iskola udvarán, az iskolaépület környékén – mint másutt is – ügyel a tisztaságra… a tanítás alatt figyel, és mindenben engedelmeskedik tanítóinak… tanulótársai iránt  szeretettel és jóindulatúan viselkedik… ha nagyobb már, a kicsinyeknek jó példát mutat… más holmijához nem nyúl…az utcán mindig illedelmesen viselkedik… általában mindenkinek köszön a katolikus köszöntéssel…szeszes italokat nem iszik, nem is dohányzik…nem járhat kocsmákba, táncmulatságokba…”

E követelmények iskolás éveinkben nem voltak rendkívüliek. s napjainkban örülnénk, ha csak a töredékét mérvadónak tekintené a tanuló nemzedék. A TV műsorok és újságok híradásaiból sok elképesztő történetet ismerünk a tanár-szülő- tanuló viszonyának anomáliáiról, szélsőséges eseteiről. Egykori középiskolás osztálytársaim közül mintegy fél tucatnyian választották a szép pedagógus hivatást, s találkozóinkon mindegyikük arról szólt, hogy napjainkban már más hivatást választana..

1940-ben, születésünk évében Illyés Gyula versében így ír: …”A földrajz tanár pálcája helyett a térképet az ágyúcső kutatja…” 1944-ben pedig a költőtársa Radnóti így fogalmaz: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/nekem szülőhazám itt e lángokkal ölelt/ kis ország, messzeringó gyermekkorom világa…”

A háborút követő első békeévek a hiperinflációval, az élelmiszerhiány következtében kialakult cserekereskedéssel, az apákat a háborús fogságból hazaváró anyák és feleségek bizakodó reménykedésével, a háborút követő kitelepítések szenvedéseivel voltak teljesek.

Az iskolák háború utáni költségvetései többnyire az un. „szorzós rendszerrel” készültek Az infláció mértékét jól jellemzi, hogy az 1946 – 47 évi költségvetéseket úgy készítették,hogy az 1943. évi költségvetés 2.000 (!)szeresét tekintették mérvadónak.

Ezt a módszert használták a könyvkereskedések is.

Akik nem kaptak értesítést, hogy szeretteik az orosz fronton hősi halált haltak minden katonavonat érkezését türelmetlenül várták. A debreceni állomásra érkező vonatok lerongyolódott, csontsovány katonafoglyai közül számosan itthon Tiszalökre kerültek és hadifogolytábori körülmények között a vízerőmű építésénél végeztek rabszolga munkát. Mechler Ferenc és testvére Sebő, bérmakeresztapám, Mechler János, névrokonaim Szakmár János és Szakmár Mihály golgotájának szenvedéseit már nem fogjuk megismerni, mert úgy megfélemlítették őket, hogy sírjukba vitték fiatal éveik szomorú titkait is.

Eszmélő gyermekekként éltük meg a svábság kitelepítését. Ennek részletes feldolgozása még sokunk közös adóssága és feladata, mert a táti helytörténeti kiadványok ezt meglehetősen elnagyoltan mutatták be. Szülőfalumban, Táton már egy enyhébb változat szerint fosztották meg a szorgalmas sváb lakosságot állampolgárságuktól, földjeiktől, állataiktól, házaiktól. Nem várta őket a vasútállomáson a marhavagonos kitelepítési vonat. Összeköltöztették az „országrontó, hazaáruló” svábokat. A „gatyás kommunistákként” emlegetett parasztpárti vezetők, élükön a népi írókkal osztották a sváboktól eltulajdonított földeket, házakat, állatokat, bútorokat, terményt, egészen a kisebb háztartási javakig. A különböző kreált érvek helyett a lényeg a vagyonoktól való megfosztásról szólt. Vajon milyen bűnökért zárták a komáromi várbörtönbe a parasztszoknyás nagyszüleinket? Csak Mindszenty József parlamenti közbenjárására került a hideg kőpadlós fogdákba száraz szalma, amelyen megpróbáltak valamicskét aludni az elgyötört idős emberek. A szerencsésebb szüleinknek az a kegy jutott, hogy saját udvaruk kis házaiban, az egyhelységes nyári konyhákban megtűrték őket. Eltulajdonított házaikban el kellett viselniük az idegen, hetvenkedő, dölyfös tekintetű jövevényeket. Anyám a nyári konyha közepére állította a sámlit meg a hokedlit, és elővetette velem a számtan irkámat. Ő a mosóteknő fölé hajolva hallgatta, ahogyan hangosan mondtam fel az egyszeregyet.

A körülmények változását híven igazolják a megszólítások változásai is. 1947-49 időszakában divatba jött a „társ”. A hadseregben a bajtárs, a civil életben a polgártárs, az üzemekben a szaktárs, a két munkáspártban pedig az elvtárs jött divatba. Későbbi munkahelyemen a méhésztárs megszólítás kibírta a változásokat, nem volt divatfüggő.

Falunkban lassan eltűntek a háborús sebek. A lövészárkokat és bombatölcséreket betemették, a sérült épületeket tatarozták, a rozsdásodásnak induló harci eszközöket és járműmaradványokat összegyűjtötték..

A megváltozó utcanevek is az átrendeződést igazolták. Az Árpád utcából Alkotmány utca, a Temető utcából Ady utca, az Árok utcából Rákóczi utca, a. Kút utcából Dózsa utca, a Magtár utcából Dobó utca, a Tégla utcából pedig Május 1 utca lett.

A háború utolsó időszakában a nyilas számonkérő szék osztogatta a halálbüntetéseket, annak befejezése után az un. népbíróságok folytatták a háborús bűnökkel vádoltak számonkérését.  A nyilas Szálasi kivégzését követően,1946- ban, 3 volt háborúpárti magyar miniszterelnök halálos ítéletét is végrehajtották. (Bárdossy, Imrédy, Sztójay)

A szovjet csapatok „ideiglenes” jelenlétében felgyorsult az ország szovjetizálása. A kulturális szférában az iskolák 1948 évi államosítása, a hitoktatás 1949 évi megszüntetése, és végül a könyvkiadók 1950 évi államosítása jelezte, hogy Rákosi Mátyás „Sztálin legjobb tanítványaként”, szovjet recept szerint, Moszkva jó magyarországi helytartójának bizonyult. Háy Gyula így írt Rákosiról: Vastag rövid törzs, mintha teremtője alkotás közben undorral félbehagyta volna. Túlontúl nagy fej, óriási kopaszság, sápadt, duzzadt arc, odafagyott, savanyúcukorka-ízű mosollyal…”

Egy idősebb egykori uradalmi cselédtől hallottam a téeszesités első időszakában dívó csasztuska szöveget: „Ki tanyája ez a nyárfás/ Mától kezdve tiéd elvtárs/ Rákosi ezt néked adta/ mert ő magyar kommunista” Sokak élete megkeseredett ettől az adománytól.

Bennünket is, katonás alakzatba rendezve vonultattak a táti Fő utcán és úttörős nóták énekeltetésével kívánták megfélemlíteni a kulákokat, akik „dolgozó népünk ellenségei” voltak.

Szabó József és Kátai Ferenc helytörténeti munkájából több, e korszakbeli iskolai tantestületi jegyzőkönyv napirendjét ismerhetjük meg. Érdekesek az egyes kifejezések, fogalmazások, amelyekre alulnézetből szeretnék kitérni.

Iskolába kerülésünk évében a magyar nyelvismeretünk hiányosságait a „nyelvi kettősségünkkel” indokolták. Hát honnan ismerhettük volna a helyes magyar beszédet?  Szüleink sváb dialektusban beszéltek hozzánk és mi botladozó magyar tudásunkkal válaszoltunk kérdéseikre.

Ez időkből származik egy lóvásári történet: A lómustra után megkérdezi a sváb paraszt a lócsiszártól: Wasz khoszt  das Rossz? ( Mibe kerül a ló?)  Nálunk a koszt most nem rossz! – válaszolta röviden a lókereskedő.

Egy korábbi történet „ a mindent vissza” revíziós időszakból származik, amikor  szállóigévé vált a „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország Mennyország” A kérges kezű nagymama sváb dialektusban azt mondta katonaruhás unokájának: Vóz sonka Magyarország? Mie hamm nedemoly e Pród!  (Mit sonka Magyarország? Nekünk még kenyerünk sincs!)

A hittanbeiratási agitációkat szüleinkkel együtt végigszenvedtük, de azt is tudjuk,hogy állhatatos szüleinket nem hatotta meg az agitáció, ők hitük szerint bátran érveltek, azt is tudták, hogy tanítóinkat e kínos feladat teljesítésére kötelezték. Az erről szóló jegyzőkönyvben még arra is kitértek, hogy a beiratkozási agitáció után a „lemorzsolódási agitációt” azonnal elkezdték.

Kék borítólapos füzetünkön olvashattuk a nyomtatott szöveget: „Gyűjtsd a vasat és fémet,  ezzel is a békét véded”. Csak később, mikor már kigyógyultam „nyelvi kettősségemből” kezdtem azon gondolkodni, hogy mi a különbség a vas és a fém között, és hogy társul ehhez a béke?

Napszakokra osztott csoportokban vittük az szederfa leveleket, amelyekkel a Hangya szövetkezet épületének nagyméretű padlásán etettük a selyemhernyókat. Krumplibogarat, búzakalászt gyűjtöttünk. Amerikai szövő lepkéket irtottunk, köszöntöttük a sztahanovistákat és a begyűjtésben élenjárókat.

A mozaik kockák sorolása után térjünk vissza az osztályközösségünkhöz., iskolánkhoz. Az 1947. évi első iskolai csoportképünkön Dinnyés Magdolnával (Szabó Mihályné) 23 lányt és 19 fiút számoltunk össze. A fényképész ránk parancsolta enyhe mosollyal, a háború utáni idők szegényes, de tiszta ruháinkkal kerültünk megörökítésre. Népes osztályunk tanulói létszáma, a háború után felgyorsult migráció következményeként folyamatosan változott.

1

1954-ben készült osztályképünkön középen igazgatónkkal, Kostyál Jánossal és osztályfőnökünkkel Moharos Győzővel látjuk balról jobbra a felső sorban: Szűcs József, Szalcinger Ferenc,Gyarmati Márton,Farkas Ferenc, Hermann Ottó,Bán József, Keil István, Schmidt László, Szabó József, Keil Mihály és Schalk Ferenc; a középső sorban: Sturm Anna, Farkas Éva, Töldezsán Anna, Keil Márta, Kotrucz Ilona, Mechler Júlia, Dinnyés Magdolna, Bocskov Lilianna, Schüller Anna; az alsó sorban Pozsonyi Gabriella, Keil Erzsébet, Keil Teréz Szebeni Éva, Papp Piroska, Pozsonyi Éva, Papp Júlia, Adolf Erzsébet ;ülő sorban: Schmidt István, Sinkó József és Bányai Tibor 8. osztályos tanulótársaimat. A fényképről hiányoznak: Gyarmati István, Góra József, Pallangi István, Hartmann Erzsébet, Ecker Júlia, Rózsahegyi József és Szakmár János. Így voltunk mi együtt 38-an, a háború utáni békeévek egyik legnépesebb iskolai osztályközössége.

 Szomorú tény, hogy az elmúlt 60 év során közülünk már 14-en meghaltak, és rájuk már csak mécseseket gyújtva emlékezhettünk. osztálytalálkozónkon. Ők: Bán József, Ecker Júlia, Farkas Ferenc, Hartmann Erzsébet,Farkas Éva, Keil István, Keil Mihály, Rózsahegyi József, Sturm Anna, Schalk Ferenc, Szűcs József, Szebeni Éva,Szalcinger Ferenc és Töldezsán Anna

Az utolsó iskolai évünkben 8 tanárunk tanított bennünket. Ők ismereteim szerint valamennyien már elhaláloztak. Közülük hárman a község díszpolgáraiként a táti temetőben nyugszanak. Egykori tanáraink voltak: Kostyál János, Besey Sándor, Besey Gyula. Moharos Győző, Kincses József, Kincses Józsefné szül. Hartmann Anna, Tétényi Margit és  Fazekas István esperes,  plébános úr, aki hittan óráinkat tartotta.

Kátai Ferenc Tát története c. munkájában  rövid életrajzi ismertetőt közöl az egykori község díszpolgárairól közöttük Kostyál Jánosról és Besey Sándorról.

Életem ajándékai közé sorolhatom, hogy táti könyvtárosként Kostyál Jánossal, szeretett és nagyra becsült egykori igazgatómmal együtt dolgozhattam a Vörösmarty utcai könyvtárban.

Többször volt vele alkalmam egyéni életének alakulásáról beszélni. Tőle tudom, hogy nagyon szegényesen élt betegeskedő édesanyjával., akit rajongással szeretett. Az esztergomi érseki tanítóképzőbe járt és buzgó hitélete során már gyermekkorában is szorgalmasan ministrált a főpapi rorátékon. Még karácsonyfára sem jutott szűkös életükben. A püspök úr egy karácsonyi ajándék csomagját édesanyjával együtt nagy áhítattal és kíváncsisággal bontották fel. Benne régi könyveket találtak. Némi fanyarsággal fogalmazta, hogy jobban örültek volna egy kosárka krumplinak, amit megfőzhettek volna. Kezdő tanítóként nem tudott munkát kapni. A dorogi brikettgyárban szénport lapátolt, és el kellett viselnie a vállas, izmos legények gúnyolódó megjegyzéseit, akiknek kezeiben már jobban forgott a szívlapát. Láthattam első feleségének és gyönyörű kislányuknak fényképeit. Mindketten tragikus körülmények között haltak meg. Koch Róbert plébános úr nemzetközi missziós kapcsolatai révén sok hívének tudta biztosítani az életmentő gyógyszereket. A háborús események miatt nem érkezett meg időben Angliából az életmentő penicillin. Kislánya idegláztól gyötörten karjai között halt meg. Mesélt az emlékezetes budapesti állatkerti kirándulásokról, a madarak és fák napját ünneplő kirándulások öröméről. Igazi néptanítói erények éltették. Nagyon szerette a szorgalmas tátiakat. Az albérleti egyedüllét egyhangúsága után másodszor is megnősült. Feleségül kérte a hadiözvegy Sarlós Istvánnét. Nevelt kislányát, Marikát is elvesztette. Az újtelepi házuk építésénél a falu apraja- nagyja segített. „Azt sem tudtam kinek mondjak köszönetet” – mesélte hálálkodva. „Reggel elmentem az iskolába s mire hazajöttem már álltak a falak, felkerültek a tető szarufái. Elkészült a házunk.” Megszületett János fia, akit féltően szeretett.  A fiú közéleti affinitása is bizonyára édesapja hatására formálódott.

Ő volt első osztályfőnökünk, tőle tanultunk meg olvasni és számolni. Máig előttem van a tanítói varázsát idéző kép: A táblára egy száras, leveles almát rajzolt. Kérdésére együtt mondtuk, hogy almát látunk, majd letörölte az alma felét és egy kicsit a szárát is meggörbítette. Hát így néz ki az ötös, és házi feladatként, annak írását gyakoroltuk. Így tanultuk meg az 5-ös számjegy írását, amely akkor a legrosszabb iskolai osztályzatnak, elégtelennek számított.

Moharos Győző osztályfőnökünk 1950-ben került a táti iskolába. Esztergom Szentgyőrgymezőn nevelkedett és onnan került a tanítóképző intézetbe. Első tanítói munkahelye a szomori iskolában volt, majd egy év után Táton kapott állást. Kezdő fizetését havi 500 (!) forintban állapították meg. Ebben az időszakban egy vájárkereset ennek a háromszorosa volt.

 Márai Sándor már a háború utolsó éveiben azt írta naplójába, hogy  „Magyarország csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában, nincs módunk középszerűnek lenni.” A történész Romsics Ignác így ír:”A svájci honatyák már a háborús évek előtt egyszerűen úgy határoztak, hogy a pedagógusok bérszintjét a sajátjuk fölé emelik., mert felismerték azt az igazságot, hogy az ami az iskolákban történik hosszabb távon fontosabb annál, mint amiről ők a parlamentben általában vitatkoznak”

Moharos Győző az V, osztálytól az tanulmányaink befejezéséig volt az osztályfőnökünk. Mi voltunk életében az első osztály, amelyet ballaghatott. Az úttörő csapatvezetői munkát osztotta rá a tantestület. Szenvedélyes horgász volt, s féltett, új zetka motorkerékpárjával járt naponta haza, Esztergomba. Szentgyörgymezőn 10 Móczik család élt, akiket foglalkozásuk, alkatuk vagy egyéb sajátosságuk alapján ragadvány nevekkel különböztettek meg egymástól. Talán ennek is szerepe volt abban, hogy nevét Moharosra magyarosította. Felesége révén távoli rokonai is voltak Táton. Apósa unokatestvére volt Mitter Istvánnak, aki a táti születésű Mingl Erzsébetet választotta feleségéül. Mingl Erzsébet testvérei voltak Özv.Dinnyés Istvánné szül. Mingl Teréz, és Farkas Istvánné szül. Mingl Anna.Dinnyés Magdolna osztálytársunk távoli esztergomi rokonaival ma is tartja a kapcsolatot.

Az egykori osztályfőnökömmel egy évben kerültem az esztergomi Bottyán János Kollégiumba. A tanár úr ott lett a kollégium nevelőtanára, én meg a kollégium növendéke. Egy új szokatlan környezetben segítsége révén könnyebb volt megszoknom a kollégiumi életet. A gimnáziumi 4 év időszakában sokat segített abban, hogy afféle falusi gyerekként mielőbb az előnyökkel bíró városi társaimhoz felzárkózzak.

3

Az osztályfőnöki órához hasonlító beszélgetésünket követően, a „ kicsöngetés” után még egy közös fénykép is készült a találkozó résztvevőiről. A fényképen a felső sorban balról jobbra haladva : Horváth Boldizsár, Pálmai Imre, Pálmai Imréné szül. Mechler Julianna, Szabó Mihály, Szabó Mihályné szül. Dinnyés Magdolna, Eger Mihály, Szakmár János: a középső sorban: Sinkó Józsefné, Sinkó József, Paár Magdolna, Keil Józsefné szül. Papp Julianna, Horváth Boldizsárné szül. Adolf Erzsébet, Szakmár Jánosné szül. Eifert Rozália: első sorban: Csákvári József, Csákvári Józsefné szül. Keil Teréz Pozsonyi Gabriella, Keil Istvánné szül. Ipolyi Irén, Cseri Sándorné szül. Pozsonyi Éva, Eger Mihályné szül. Papp Piroska és Schmidt István

A kép készítéséről lemaradt a jelenlévő Szeferinusz Márton és Szeferinusz Mártonné szül.Keil Erzsébet. Igazoltan távol maradt: külföldi utazás miatt Schmidt László és neje, valamint Szabó József és neje. Gyarmati Márton és neje a családját ért gyász miatt, Góra József , Gyarmati István és Pallangi Isván betegség miatt nem vehetett részt a találkozónkon.

Életünk időskori ajándéka, hogy a még élő 24 egykori társunk közül 12-en együtt lehettünk egy emlékezetes délutánon.

Mindig némi kockázattal jár a személyek felsorolása, mert a felületesség, vagy nagyvonalúság miatt kifelejtettek esetleg mellőzötteknek érezhetik magukat, amelynek többnyire erőltetett magyarázkodás a következménye.

Óvakodásomat mellőzve szólnom kell Szabó Mihályné szül. Dinnyés Magdolna és férje sokoldalú szervező munkájáról. Sokan vártuk a találkozót, és nemcsak a 60 év miatt. Ahogyan zsugorodnak szerető közösségeink, egyre nő a még élőkhöz való ragaszkodásunk, szeretetünk. Magdolna hívó kérésére segíthettem, amiben tudtam, de Ő volt minden részletre kiterjedően a szervező, mozgósító erő. Nélküle bizonyára már nem lett volna a jubileumi évben találkozónk, de bizonyosan nem lett volna olyan sikeres sem Szóban többen is megköszönték a Szabó házaspár fáradozását, amit mindnyájunk nevében az emlékező sorok befejezéseként megismételek. Mindannyian köszönjük nektek e szép napot.

Együttlétünk oldottabb részében egy hatalmas díszes torta került az asztal közepére, rajta a 60. számmal. Közben kiderült, hogy Magdolna és Mihály e napon ünnepli 56. házassági évfordulóját is. A jubileumok ritka esetei közé tartozik, hogy a szűkebb családi ünneplésbe. egy népesebb család is bekapcsolódik. Valamennyien köszöntöttük őket szép napjukon.

A tortás meglepetés váratlanul ért bennünket, sikerét pedig igazolja, hogy mindenki csak dicsérte a díszes finomságot., ami rövidesen el is fogyott. Nekem még az a büszkeségbe hajló jó érzésem is megmaradt, hogy a mestercukrász, aki a tortát készítette Sturm Anna osztálytársunk lánya, Hári Márta volt. A búcsúzkodás idejére már muzsika is szólt. Pédl Márton, az Eger házaspár veje, egy elektronikus billentyűs hangszerrel kedvünkre muzsikált. E spontán ráadás program sem szerepelt a protokollban. Köszönet érte.

Mindannyian jól éreztük magunkat, mert ha csak egy délutánra is, de visszaidézhettük iskolás gyermekéveink közös örömeit, amitől forróbb lett a szívünk, és ragyogóbb lett az. arcunk Az együtt töltött órák szép ünneppé varázsolták e napunkat.

Köszönettel tartozom a fényképek készítőinek, Szenczi Ferencné Rózsikának és Csákvári Józsefné szül. Keil Terinek. Az 1954. évi osztályképet Dinnyés Magdolna kölcsönözte.

Források::

Koch Róbert: Adalékok Tát község történetéhez. Tát,1936

Kátai Ferenc: Tát története a kezdetektől 2ooo-ig. Tát, 2000

Szabó József-Kátai Ferenc: Adalékok Tát történetéhez – 2010. Tát,2010

Kiegészítés Tát Plébániájának történetéhez 2009. Kardos Mihály plébános szerkesztésében.

150 éves a [táti] községi iskola és a templom 2010. Kiadó és szerk. nélkül.

Romsics Ignác: Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről. Bp.2004

                       Leányvár,2014.november 22                                     Dr Szakmár János