A ma városi rangban lévő település a Kis-Duna mellett fekszik, melyet északról az ősi folyó ágai ölelik, míg délről a Gerecse dombjai koszorúzzák. Az egykori fővárostól és Magyar – Vatikántól (Esztergomtól) 8 km-re, Budapest székesfővárostól 45 – km-re található a 10-es műút mellett, mely az egykori Buda – Bécsi országútnak számított.
Római hadvezérek, középkori királyok lovagoltak erre. Szentföldre vonuló hadak, tatár hordák, török janicsárok, kuruc generálisok és Széchenyiék útja is volt ez. Sajnos a XX. század lánctalpas tankjai is itt masíroztak.
A természeti-földrajzi adottságoknak köszönhetően e vidéken már az őskorban is élt ember. A település területén kőeszközök, kőbalta, fenőkő kerültek elő. Rézkori edények és cserepek töredékei, a későbronzkori urnasíros kultúrához tartozó edénytöredékek egyaránt a felszínre kerültek.
Az ókori, római és Árpád – kori leletek is bővebben mesélnek a település történetéről. Az Aquincumba (Óbudára) vezető út is itt vált ketté határunkban, Esztergom és Dorog irányába. Bár a mindig újabb kutatások korábbi időre teszik Tát nevének első említését – lásd legújabban az 1146. évet, midőn Fulkó hospes a pannonhalmi apátságnak adja táton lévő birtokát – azonban a tátiak a „születési évet” 1181-re teszik. Ekkor adja III. Béla, árpádházi királyunk „Taath” falut a Szent Jánosról nevezett lovagrendnek, kiknek utódai a johannita és a máltai lovagok. A mai templom helyén álló akkori istentiszteleti hely, már ispotályként is volt jelezve egyes históriákban. A mai utódok is példásan és hathatósan támogatják ősi közös földünket. A veszprémi püspök szeretné megszerezni később a területet a lovagoktól. VIII. Bonifác pápa még bíráskodik is ez ügyben. 1356-ban Miklós érsek körülírja a határokat. Zsigmond király alatt a lovagrend birtokát világi papok kapják meg, majd az esztergomi káptalan lesz a tulajdonos. Bár az 1500-as évektől a falu pusztulóban, az 1570-es török adóösszeírásban mégis 10 házzal szerepel.
Tát történetének egyik legdicsőségesebb napja, az utolsó „Esztergom – megyei” ütközet, a híres táti csata a törökökkel 1685-ben volt. Lotharingiai Károly herceg és Sajtán Ibrahim százezres serege ütközött itt meg. A fényes keresztény győzelem után, a század végére már 17 jobbágy család élt itt. Az 1710 – 1740 közötti időben – több hullámban – szorgalmas és ügyes német telepesekkel, svábokkal és osztrákokkal növelik a kipusztult lakosságot.
1851-ben 560 főben jelentik a lélekszámot. Az első világháborúban majd negyvenfős a katonaveszteségünk. 1936-ban 344 házban 1499-en laknak. 165 lóval, 253 szarvasmarhával és 10 szatócsüzlettel büszkélkedhetünk. A dunamentiek sorában minden szempontból előkelő helyen állunk. A második világháború végén – 1944/45 fordulóján – falunk frontövezet. Rengeteget szenvedünk, a frontokon több mint 60-an elvesznek. Az újjáépítés lendületét a szocializmus torzulásai megtörik. Az 1956-os forradalmat követően pedig a diktatórikus szocializmus lassú enyhülését az eladósodás miatti gazdasági tényleges összeomlás és a politikai látszatösszeomlás zárja le.
A századforduló estéjén és az ezredforduló hajnalán még mindig az örökölt nagy gazdasági és társadalmi válságok – változások közepette, nemzeti megbékéléssel igyekeztünk jobbra fordítani országunk sorsát a végre többpártrendszerű demokráciában (1990-2000). Ebben az időszakban az utak kivételével kiépült a teljes infrastruktúra. Az azóta eltelt 10 évben igyekeztünk széppé, élhetővé tenni községünket.
Jelenleg 1900 lakásban 5761 a polgárok száma. A két általános iskolánk van. A négy orvosi rendelőben öt orvos dolgozik. Kultúrházunk, önálló zeneiskolánk és szeretetotthonunk is van. A három nagyobb gazdasági egység mellett 300 körüli az egyéni vállalkozók száma. A három vendéglőnk egyikében 80 fõs szálloda is működik. A német nemzetiségi hagyományápolás mellett a német (hesseni) Buseck várossal és a felső ausztriai Mollnal partnerkapcsolatot ápolunk.
Ugyancsak testvér-települési viszony fűz a felvidéki (Szlovákia) Ebed és az erdélyi (Románia) Kaplony községekhez. A négy településrész (Óközség (1000?), Depó (1890), Újtelep (1950), Kertváros (1956)) szépítése mellett a hegyek alatti pincék és a majd rehabilitált Duna egyre kedvezőbb feltételeket nyújthat az itt lakóknak és az ideérkező vendégeknek.
